Hubai István a kisbirtokos családban, a saját gazdaságban dolgozott. (lásd házassági anyakönyvi kivonat)

Ez azonban - megnõsülése után - már nem adhatott kenyeret még egy családnak, így õ a Magyar Államvasutak szolgálatába állt, mert ez volt akkoriban az egyik legbiztosabb, nyugdíjat is adó munkahely. Szakképesítése nem volt, igy fékezõ lett. 
Szolgálati helye Budapest volt, így családi segítséggel Erzsébetfalván, (ez a késõbbi Pestszenterzsébet, majd Bp.XX. kerület) vett egy kis családi házat, amit az idõk folyamán ki is bõvített. Ez a ház 1973-ig a család birtokában volt.  (A ház ma is megvan még, kétfelé osztott állapotban.)
Mint nehéz munkát végzõ ember, kedvezménnyel mehetett nyugdíjba, 20 éves szolgálat után. Ekkor a spórolt vagyonkáján Soltvadkerten, a tanyavilágban vett 30 hold földet, (adásvételi szerzõdés) amibõl a 30-as évek közepére, egy virágzõ szõlõ- és almaültetvényt csinált.  Ez volt a határban az egyik  legszebb gazdaság! 
Nem véletlen, hogy amikor 1951-ben, mint kulák, 3 napos községházán töltött "meggyõzés" után térítés nélkül "felajánlotta" a birtokát,  mindjárt mintagazdaságként mutogatta a falu elõljárósága. 

Szabó Erzsébet születési anyakönyvi kivonat. 

   Én (Emõke) nagyon sok idõt töltöttem ezzel a nagymamámmal.
   Miután neki két fia volt, engem sokszor nevezett "Lányomnak". (talán eleinte az Emõke név idegen is volt neki)
   Gyerekkoromban minden nyáron voltam a soltvadkerti tanyán. Ilyenkor nagymama kényeztetett, pl. nem kellett megenni csak amit akartam,  és sokszor fõzött nekem külön is.

   Egyébként ezt másnak is megtette. Csodálkoztam is, hogy sokszor fõzött többfélét,  hogy mindenkinek kedvébe járjon.
   A tanyán mindég Õ sütötte a kenyeret, 30-40 cm átmérõjû finom fehér kenyeret, ami egy hétig is friss maradt.
   Mindég volt több tehén, és így mindég kaptam a frissen fejt, még meleg tejbõl, amit nagyon szerettem.
   Sokszor 8-10 emberre fõzött, mert nyáron a béresek is ott ebédeltek, velünk egy asztalnál.
   Soha nem hallottam Tõle egyetlen panasz szót se, pedig nagyapa, igencsak megkívánta, hogy teljesen kiszolgálja minden óhaját.

   1955 nyarán tésztanyujtás közben vette észre, hogy a jobbkeze gyûrûsujján van egy kis daganat. Ezt megmutatta Rábai Kálmánnak, aki akkor cselédkönyves orvos volt a sebészeten. Õ beszélte rá, hogy vetesse ki ezt a daganatot, amirõl kiderült, hogy a legrosszabb indulatú szarkoma. Ismét megoperálták, még a csuklócsontjából is kiirtották az - esetleg - érintett részt. Egy órával a mûtét után taxival én (Emõke) vittem haza, mert csak evvel a feltétellel vállata a mûtétet. Csak kötözésre jártunk be a kórházba. Életében nem feküdt kórházban.
   Amikor az agyvérzést kapta, (a kandalló elõtt ülve, amint rakta be a fát) hátrahanyatlott és az volt az utolsó mondata: "Bárcsak kivégezne!". A fia (Dédpapi) tiszteletben tartotta kívánságát, nem kérte, hogy kórházba vigyék. Még aznap délután meghalt, anélkül, hogy magához tért volna.