H U B A I     G Y U L A

Hubai Gyula

Szülei:  id. Hubai István, id. Hubai Istvánné (Szabó Erzsébet)
Hõsi halált szenvedett 1944. szeptember 8. (a II.világháborúban) Erdélyben egy ütközetben Marosludas közelében.
A hősihalottak nyilvántartásában adatait , ma így tartják nyilván.

  

Gyula alig várta, hogy befejezze a polgári iskolát, nem akart tovább tanulni. A diósgyõri gyárba - tekintettel a bátyjára (Dédpapi) - felvették, és jó nehéz munkákat kapott. Rövid idõ alatt "megjött" a kedve a tanuláshoz. 

De sajnos a behívóját is megkapta, így 1943-ban, be kellett vonulnia katonának. Hamarosan kikerült a frontra, Erdélybe.  Inenen több levelet írt. Ezeket Dédpapi megõrizte, amirõl nem is tudtunk, csak a hagyatékból kerültek elõ ezek a levelek. 

1944 tavaszától ezeknek a leveleknek az a fõ témája, hogy próbálja a család elintézni, hogy errõl a front-szakaszról elkerüljön. A diósgyõri gyár akkori katonai vezetõje (Bézler vezérõrnagy (?)) meg is ígérte, hogy amint - akár egy nap szabadságra - elkerül a frontról, átvezényli máshová, - de fronton lévõ katonákról nem rendelkezhetett. 

Egyik utolsó levelének részlete, amit Dédpapinak 1944 augusztusában írt.


Sajnos nem kapott szabadságot! Több bevetésen is harcolt, és 1944 szeptember 8.-án aláaknázott területen aknára lépett...  Társai még élve bevitték a kötözõhelyre, de ott hamarosan meghalt. Hõsi haláláról az a pap küldött egy rövid értesítést, aki eltemette. Sírja jeltelen.

Ezt a papot Dédpapi a háború után megkereste, és tõle tudjuk, hogy mindez Marosludas közelében történt, és a marosludasi kastély parkjában temették el.

Egyébként Marosludas az Andrássy család birtokához tartozott, ahová bukovinai székelyeket telepítettek, ma Andrássy-telep a helység neve.


Édesanyja sokáig nem tudta elhinni, hogy fia meghalt, és reménykedett benne, hogy fia ÉL.

Amikor, már 1945 év végén a pesterzsébeti családi házban laktunk, megkeresett egy kislány is, akinek "Gyula Bátyja" (én Emõke így hívtam Õt) udvarolt, és felõle érdeklõdött, és Õ se tudta elhinni a halálhírét. 

- Pedig milyen sokat imádkoztam érte! Megérezném, ha nem élne már - mondta sírva Édesanyának.


Én (Emõke) mint mindég mosolygó, nagyon jókedvû, csinos fiatalemberre emlékszem rá. Nekem Keresztapám volt, és most is él bennem az a kép, ahogy - utolsó búcsunk után - kimegy a diósgyõri ház udvarából.